Anyós sztorik

Pontosabban mióta olyan ünnep a karácsony, amit anyósék családjában is minden évben megtartanak? Megmondom én :D Pontosan ez lesz a HARMADIK ami szorosan hozzá tartozik a hagyományhoz, a “nagy ünnephez”, meg a “családi ünnep” címszó alatt van elraktározva. Hirtelen alakult, úgy abban a pillanatban mikor kiderült, hogy a fia nem lébecolva kántálni megy vagy épp otthon ül és számítógépes játékot játszik, hanem velem akarja tölteni a karácsonyt. Ekkor hirtelen felindulásból kiderült az egész, hogy ez náluk is nagy ünnep, de huszonvalahány évig jó erősen titkolták mindezt…

Tavaly 24-este a szüleimmel töltöttük, majd másnap mentünk hozzájuk. Idénre már “megkövesedett” kötelező hagyománnyá vált.  Na mindegy, kibírjuk még ezt, a következő már kissé másképp fog alakulni úgyis :D

Mikor anyóséknál jártunk, benéztünk a beteg nagymamához is. Egészen jó kedve volt, majd nekifogott viccelődni. Megkérdezte tőlem, hogy meg vagyok e elégedve anyósommal…. Mikor azt válaszoltam, hogy amilyen ritkán látjuk egymást, igen akkor nekifogott nevetni. Innen hamarosan a sógorékhoz mentünk le, a földszintre, majd nem sokkal azután lejött egy kicsit csevegni anyós is.  Meséli a lányának, hogy na nézd miket kérdezett a nagymama, majd fontosnak tartotta, hogy aláhúzza és kétszer is elmondja, hogy bár a nagymama “meny anyós”-ról beszélt, de ugye én nem vagyok a menye, csak a fia barátnője.

Hát most okoztam volna neki kétoldali szívszélhűdést? Világosítsam fel, hogy de igen? Hát majdnem hangosan felröhögtem, de végül sikerült elnyelnem és az általános jó hangulatba valahogy besimulnom.

Amit nagyon nem szeretek feléjük, hogy olyan jaj de nagy feneket kerítenek az egész ügynek.  Valahogy nem vágyok egyáltalán arra, hogy a “családba tartozzam”, hogy a menye legyek (az ő tudomása szerint), mert ezzel ők feltételezik, hogy a kapcsolati viszonyok megváltoznak, már joguk lesz beleszólni az életünkbe, meg mint olyan fel fogom legalább naponta hívni anyósomat és beszámolok erről arról. Mert már nem csak a “fia barátnője” leszek, hanem  ilyen olyan egyéb rangom fog származni belőle.

De ebből nem kérek. Nem akarok “közelebb kerülni”, nem akarok “szoros barátságot”. Maradjon meg minden szépen úgy ahogy jelenleg is van, mert jól van ez így.

:D most meg mondhatni én voltam a türelmetlen, mert anyós felajánlotta, hogy készít az útra nekünk süteményt. Nyilvánvaló, hogy nem rosszindulatból tette, hanem kedveskedni akart, ellenben már két napja ott voltunk és kezdett az agyamra menni az egész. Kissé  nyersen utasítottam vissza, hogy “hát az nem lenne okos ötlet”, mire döbbent csend következett és éreztem, hogy háááát ez mehetett volna másképp is… De már szó kimondva, ez van. Igyekeztem elmagyarázni, hogy MIÉRT nem okos ötlet, de annyit ért mint a libafing. Az maradt csak meg a fejében, hogy én éheztetem a fiát, meg nem engedem, hogy egye az anyuka süteményét. Tulajdonképpen az egész mögött annyi van, hogy el akartam kerülni a felesleges zabálást. Ugyanis az orvos előírta, hogy le kell fogyjon  a férjem. Namármost ha 3 napig ül az autóba, akkor pont nassolásra nincs szüksége ipari mennyiségben. Egy kis csoki biztos lesz, de az 10 deka és nem 3 kiló cukor, margarin, liszt meg dió keveréke. Nem plusz pár ezer kalória, nulla mozgás mellé…

Azóta ma beszéltem először telefonon. A beszélgetés három negyede kihallatszott: vigyél sapkát, vegyél meleg ruhát, öltözz fel, ha fáradt vagy pihenjél és EGYÉL. Ne éhhez, mert azt nem szabad.  De a kaja részt legalább 3x kihangsúlyozta. Meg sok sok további “életben maradáshoz fontos” utasítás… Hát igen.. vannak emberek akik soha életükbe nem fogják fel, hogy a gyerekük már nem 2 éves…

Az utolsó  hisztis viselkedése anyósnak úgy a nyár vége fele volt. Nem direkt nekünk hisztizett, mert mi nem voltunk ott, de a lányának nagyon betett. Onnan tudom, hogy áll a bál ott, hogy olyankor a sógornő naponta telefonál az öccsének és fél óra-órákat beszél erről. Csak tippünk van, hogy mi történhetett, mert végül velünk nem tudatták. Egy ismerős és emiatt kissé “riválisnak” számító baráti házaspár elmondta nekik, hogy jaj nagy az öröm feléjük, mert érkezik az unoka. Nem sokkal ezután anyós testvére jelentette be ugyanazt. Ott is esküvő meg unoka érkezése egybekötve. Mindez rettenetesen felborította anyós lelki békéjét, mivelhogy mi már néhány kijelentést tettünk arra való tekintettel, hogy mi nem fogunk esküvőzni, meg lakodalmazni.

Több napig folyt a cirkusz, ilyenkor anyós rettenetesen kötekedős lesz, vagdalkozik azzal aki épp kéznél van. Mire mi a legközelebbi hétvégén arra látogattunk, lecsendesedtek a kedélyek. A sógornőm szólta el magát… hogy “hát tudod milyenek az öregek, ilyen olyan terveik vannak, unoka… meg tudod na”… Ekkor valahogy felderengett valami, hogy talán az bökte a csőrét nagyon, hogy “lemaradt” az ő családja, hogy mi nem akarunk ebbe fejest ugrani, bezzeg mások…

Jelenleg szélcsend van. Igaz sok olyan dolog van amiről anyós nem tud. Ha nem tud, nem fáj.  Egy elég FONTOS dologról például: hogy időközben nemcsak afféle idézőjeles anyós lett, hanem rendes hivatalos papíros anyós. Mert arra a következtetésre jutottunk, hogy ha nyugodalmat akarunk ezen a jeles napon, akkor őket ki kell hagyni a buliból. Nem az én döntésem volt, nem kell szúrós szemekkel rám nézni, hanem közös döntés. Az esküvőnk napján reggeltől estig nem akartam azt hallani, hogy mit szabad és mit nem, hogy mit kell másképp csinálni meg hogyan. Hogy a frizura nem jó, a csokor nem jó, a ruha nem jó meg mittudom én mi nem jó… Így csak ketten meg két tanú elmentünk és aláírtuk a “szerződést”.  Az én szüleimnek még este elmondtuk, vigyorogva torta meg egy pezsgő kíséretébe, és örvendtek neki. Nem esett le a plafon, nem történt semmi, megettük a tortát és ezzel téma le van zárva. Hogy anyósomék mikor fogják megtudni, azt még nagy homály fedi.  Valószínűleg nem egyhamar értesülnek erről.

Szóval most szélcsend van. Ha mégis kiderül, eleve nagy háborúra számítok. Sőt azt is számításba vettük, hogy “kitagadnak a családból”. Ez van. Akkor így jártunk.

Egy nagyon aranyos kis esszé érkezett N.M-től, aki régebben küldte a Mese Habbal anyós történetet :D A párbeszédek között n+1 tipikus mondatra ráismertem.

“Láttam egy remek filmet. A címe: Lódító Hódító. Vagy valami ilyesmi, nem is ez a fontos. A lényeg, hogy abban az emberek képtelenek hazudni, mert nem fejlodött ki az agyukban ez a képesség. Mindig a frankót mondják. Így leírok egy gyakori telefon beszélgetést, ami köztem és anyósom közt szokott zajlani. Két féleképpen, majd rájöttök melyik – melyik.
Csöng….Csöng….( mármint a telefon)
Én: Háló!
Anyós: Szia, nem zavarlak
Én: Nem dehogy!
Anyós: Hogy vagytok, nincs semmi baj? A gyerek jól van? Mit csinált ma? Nem beteg, evett ma valamit? Voltatok a szabadban?
Én: Minden rendben van, jól evett, voltunk sétálni.
Anyós: Olyan rosszul eszik az a gyerek, aggódom érte! Jól felöltöztetted, ugye? ! Átjöttök majd valamikor?
Én: Persze, majd a hétvégén.
Anyós: Jöhettek bármikor. Nem kell valamit segíteni? Mert átmegyek szívesen!
Én: Nem köszi, ne fáradj, minden okés!
Anyós: Jó, szia, puszillak benneteket!
Én: Szia, én is!
MÁSIK:
Csöng….Csöng
Én: Hálló!
Anyós: Szia, nem zavarlak
Én: Nem zavarsz, tudtam, hogy te fogsz hívni, nem akartam felvenni, de akkor addig hívogatsz amíg fel nem veszem.
Anyós: Ez nem igaz, csak izgulok, mert veszélyeztetet a gyereket folyton a felelotlen viselkedéseddel! Hogy vagytok, nincs semmi baj? A gyerek jól van? Mit csinált ma? Nem beteg, evett ma valamit? Voltatok a szabadban?
Én: Csak te hiszed úgy, hogy a gyerek rossz evo, és igen voltunk ma csavarogni, csak nem szoktam mondani, mert akkor hallgathatom, hogy vigyázz a gyerekre nehogy megfázzon, nehogy elessen, nehogy a fejére essen egy cserép! Ja meg mert akkor kitalálod, hogy jönni akarsz velünk!
Anyós: Átjöttök majd valamikor?
Én: Kénytelenek vagyunk, majd a hétvégén.
Anyós: Jöhettek bármikor. Nem kell valamit segíteni? Mert átmegyek szívesen!
Én: Isten orizz!! Hajnalban keltem a gyerek miatt nem kell, hogy még te is fárassz!
Anyós: Jó, szia, puszillak benneteket! Illetve téged nem, mert utállak!
Én: Szia, én is!
Persze ezeket is csak az tudja humorosnak találni, akinek van anyósa!”

Köszönjük a vidám (inkább fekete humor) sorokat, én biza jót nevettem!

Egy érdekes témát olvastam végig a  nők lapja fórumon. A címe: “Hadüzenet, vagy agyhiány?” Mivel jóformán hasonló helyzetben vagyunk, hogy az anyósék családja olyan, melyben  a szeretet jele a felhalmozott étel mennyiség, egészen át tudom érezni a topiknyító helyzetét. És szerintem nem igazán hadüzenet, még agyhiány sem, hanem inkább a tapintat hiánya. De agyhiány is jól belegondolva. Mert ez a magas vérnyomás itt is jelen van, az orvos szerint a túlsúly okozza. Amiből már lement több mint 10 kiló, de még egy ennyi legalább le kéne menjen. Ahány alkalommal megyünk oda, a menü a következő: szalmakrumpli, jó zsíros sült meg vastag krémmel borított sütemény. Illetve a jajveszékelés, hogy “kedves fiam, de elfogysz”. Van mit enned?

Ha szól az ember, hogy ejnye bejnye, nem kéne ilyen zsíros húsokkal megtömni a tányérját, akkor legyintenek, egy ennyi elfér…Persze elfér, elfért jóval több is. de értetlen számomra, hogy az egészségéről van szó. A saját gyerekének az egészségéről. Amire az ORVOS mondta, hogy nem tesz jót neki. Anyós MÉGIS azzal várja tárt karokkal…

Mozognia kell, ez is ajánlás, naponta mozogni. Mikor ott vagyunk, állandóan az a javaslat, hogy “menjen pihenni”… Így egyre ritkábban megyünk oda. Mégiscsak jobb havonta egyszer egy tál szalmakrumplit bezabálni mint kéthetente, ha már egyszer nem szabad… És el fog jönni az az idő is, amikor évente, kétévente lesz ilyenre alkalom. Sejtésem szerint a menet közben normális súlyra lecsökkenő fiára ránézve kereszteket fog vetni, majd zsírban sült szalonnával etetni, csakhogy hízzon egy picikét…Mert szerinte az néz ki jól, aki gurul és hamarosan szétreped.

Végül is a dagadás első jelei már megjelentek az amúgy normális súlyú unokán is. Nem csoda, hiszen állandóan etetik és a gyerek állandóan eszik. Még jó, hogy mozog, biciklizik és szaladgál, mert be se férne rövidesen az ajtón…

Anyóséknál mondhatunk bármit, mert úgysem ér többet mint a falaknak beszélés. Sőt, a falaknak ha beszél az ember, legalább a bölcs csendet fogja válaszolni.

Kezdjük azzal, hogy anyósék egy ideje irtó hevesen nekifogtak a lakásfelújítási munkálatoknak. Kezdetben vala a festés, majd a parketta csiszolás is beleesett, aztán a szobákat cserélték át és megkérdezték a fiúkat, hogy az ő szobájába milyen bútort akar… Mikor azt a választ kapták, hogy semmilyent, nem lakok ott, enyhén sértődöttek voltak. Aztán a folytatták a munkálatokat, a lépcsőfeljáró is elkészült, meg a korlát és végül kölcsönt vettek fel, és a pár éve vágyott ajtót is hirtelen kicserélték.  Persze még az ajtócsere következtében ki kell javítani az előszobát, de mint kiderült még hátra van a függönyök és szőnyegek lecserélése.

Végül is ez a dolog úgy van, hogy az ő házuk, azt tesznek bele amit akarnak.  Csakhogy állandó jelleggel megkérdezik a “drága gyermeket”, hogy ő mit akar, ő hogyan akarja, mert a “tiéd lesz, neked csináljuk”. Igen ám de valami n+1x megmondta nekik a “drága gyermek”, hogy oda nem fog költözni, sőt már igen sokszor azt is tudatta velük, hogy hamarosan elhagyjuk az országot is. Hogy meddig, milyen időre azt nem tudni, de egy ideig jövünk megyünk, tehát bármit is javítanak a házon, tegyék meg a saját kedvük szerint, úgy ahogy nekik jólesik.

Erre ajtócsere… Anyós valami cifra, tarka üveges, kerekített akármit akart, de a zsebe nem engedte meg csak a legegyszerűbb vonalakat. Természetesen elmesélte, hogy milyent szeretett volna, mire a fia rávágta, hogy még szerencse, az nem is való lakásba, hadd maradjon a templomokba a színes üveges giccs. Persze ettől anyós nagyon megkönnyebbült: na ha neked tetszik, akkor minden rendben van, mert ugye fiam “neked csináljuk”.

Aztán amikor egyszer tegyem fel sor kerül (ha sor kerül), hogy a fia felhasználja saját magának azt a lakást, mert mondjuk az öregek meghalnak, a nővére lesz az első aki nekifog majd hisztizni, meg szentimentáliskodni, hogy de hát nem adhatod el, mert az öregek építették és készítették NEKED…. Persze ez csak abban az esetben fog megtörténni, ha előtte ki nem tagadják a családból. Amire igencsak komoly esély van :D

Hogy miért, az hamarosan következik…

Hogy sokan nagyon hüledeznek, amikor biza nyíltan kijelentem, hogy nem kedvelem anyósom. Ez egyáltalán nem titok, és az sem, hogy ő sem bír engem kimondottan. Lehet, hogy valami kendős bárgyú kislibával jobban értekezett volna, mert annak tud dirigálni, de nekem garantáltan nem fog és ezt nagyon nehezen viseli. Főleg, hogy a családban ő a “nagyfőnök”, elképzelése szerint mindenkinek úgy kéne ugrálnia ahogyan ő tapsol és ha nem történik ez meg, akkor sértettséggel, durcával és egyéb gyerekes hülyeséggel reagálja le a dolgokat.

Csakhogy már említettem nem egyszer… nem értem mire jó az a sok álszenteskedés és megjátszás? Elvégre és utóvégre 2 felnőtt ember “kötelező”  kapcsolata ez, amelyet egyik sem választ. Miért kéne ez instant barátság meg hatalmas nagy odaadás legyen? Miért kéne anyósom oly nagyon szeressen engem és viszont? Nem kell szeressen, van neki gyereke, szeresse őt. Engem meg nyugodtan békén hagyhat, mindenféle kötekedés nélkül. Ha meg ezt képes lenne megtenni, nekem sem esne nehezemre, hogy ott tartózkodásunk alkalmával ellegyek szépen a sarokba mosolyogva magamban békésen.  Ráadásul generációs különbségek is vannak. Még ha egyezne is a szó, akkor sem fog, hiszen ő másként látja a dolgokat én meg másként. Persze tolerancia nevű izével lehetne együtt élni békésen, de ahhoz mindkét félnek kéne legyen ebből. Miután meg egyszer kétszer letapossák az ember lábát, úgy, hogy még nem is ismerik,  csak mert “ellenség”, mert “ellopta a fiamat”, akkor előbb utóbb a visszataposás lesz a vége, és akkor ne sírjon senki, hogy fáj.

Volt más anyós jelöltem. És bár majdnem anyósommal sem voltam kimondottan puszi pajtás, de sokkal jobban toleráltuk egymást. Igaz ő nem osztogatta hakra bakra az utasításokat, parancsoló módban. Néha adott tanácsot ebben abban, de egyáltalán nem volt rajta érezhető a “felsőbbrendűség”. És főleg főzés terén gyakran kérdeztem én is. Végül nem tőle tanultam meg főzni, de egy dolgot mégis ellestem tőle: kaja után rögtön elmosogatni.

Na de visszatérve… nem értem miért olyan fontos megtartani a nagy látszatot. Hiszen kilométerekről látszik, a savanyú mosoly mindkét szereplő arcán, mégis tegyük a szépet, mert úgy illik. Szólítsuk “mamának” anyóst, hadd lássa ország világ, mennyire nagyon jó barátnők vagyunk… Na én nem titkolom, hogy mi nem vagyunk jó barátnők. És ha soha többet nem látnám, akkor sem sírnák… Ő sem kell megjátssza, hogy “mennyire szeret”, mikor tudom, hogy egy pohár vízben is megfojtana.  Lehet sajnálja rám a vizet….

Nos nem jött össze egy igazi “adatgyűjtési” akció, ugyanis nagyon kevés időt töltöttünk anyós társaságában. Így nem igazán jutott idő arra, hogy kibontakozzon. Szombaton dél fele érkeztünk meg, ebédeltünk, majd egy adag kaja utáni bárgyú pillogás után szépen elüldögéltünk a teraszon a kellemes őszi délutánban. Olyannyira kellemes volt, hogy végigdőltem a padon, és el is szundítottam. Végül anyós igencsak hamar elment aludni, úgyhogy jelen esetben mondhatni viselkedett.

Vasárnap viszonylag korán, avagy nem sokkal az ébredés után elvonultunk sógorékkal vásárolni egyet, majd hazaértünk, elköszöntünk és máris úton voltunk. Persze nem felejtette el a múltkori két alkalommal meg nem jelenésem, és külön kijelentette, hogy legközelebb is szívesen lát, ha van kedvem meglátogatni.  Megjegyzése kissé csípni meg szúrni akart, mivel legutóbb nem voltam hajlandó három napot eltojni az életemből, hogy valami nekik megoldandóban segítsek.  Ugyanis nekik a segítség kb egy napnyi volt, ellenben az előkészületek és a szervezés miatt mindig dupla időt kell felszámolni. Mert ugye nekünk semmi dolgunk amúgy nincs, csak oda menni és lézengeni.

Csütörtökön megint oda kell menjünk, de csak egy kávényit fogunk maradni, ami természetesen máris maga után vonja a legközelebbi megjegyzést, miszerint mi csak akkor megyünk arra, ha kell valami..

Nagyon úgy néz ki, hogy hosszú hétvégét kell anyóséknál töltsünk és az ilyen mindig alkalmat szül a nézeteltérésekre. Amikor csak rövid szombat délután, vasárnap délelőtt típusú  megjelenéseink vannak, még nem jut eszépe csipkelődni.. Ráadásul a kocsin is kell szerelni valamit, amolyan “apja meg fia” közös időtöltés, aztán maradok én az öreglánnyal… Bár az is lehet, hogy nagyon simán fog lezajlani minden. Elvégre még nem fogyott el a nyugdíjuk, így nem morcosok és kötekedősek. Na de majd kiderül mi is lesz :D

Addig is, ha egy anyós blog létrehozása így lecsillapítja a kedélyeket… hát már nagyon megérte :D :D :D Kabalaként fogom tartani és ragaszkodni hozzá. Amikor meg kiderül a varázs ereje, majd kitalálok valami spéci “anyósűző” bannerhelyet, amit lehet bérelni… :))))