Anyós sztorik

Nem írtam, mert nem történt semmi.  Avagy történt, de ilyen szokásos meg jelentéktelen dolgok, amelyek annyira mindennapiak, hogy nem is érdemes említeni őket különösebben.  Ráadásul már rég nem is voltunk arra. Most hétvégére lett volna egy oda menetel, de az majd csak jövő hét közepén fog megtörténni. Egyeztetni kellett az orvossal, és hétvége ide vagy oda, nem fogunk ezért 2x autókázni.

Azt hiszem anyós még mindig nagyon meg van sértődve. Az egész onnan indult, hogy vagy 2 hete telefonáltak egy délután és irgum burgum, nem válaszoltunk a hívásra. Aztán ettől bepörögve anyós veszettül nekifogott telefonálni, az összes fellelhető telefonról hívta a fia számát, az én számomat, majd fokozatosan túrázta magát amíg megsértődött. Merthogy MIÉRT NEM VÁLASZOLUNK neki? Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ALSZUNK, pedig tudja, hogy fordított a programunk és sok munka miatt elég gyakran éjszakázunk. A telefon meg emiatt le volt némítva, mert egy átdolgozott éjszaka után minden hiányzik csak az nem, hogy telefoncsörgésre ébredjen az ember, ami végül nem lesz egyéb mint “buta fecsegés”, “hogy vagy-jól vagyok hát te” típusú “fontos mondanivalók”. Olyan fél órával a hívása után vettük észre, hogy a telefon bele van fulladva nem fogadott hívásokba, mire a fia visszahívta. Ekkor rögtön a sértettségével indított, merthogy “mégis mivel bántottak ők meg minket, hogy nem akarunk velük beszélni”… Hát most erre mi a fészkes fenét lehet mondani? Hogy ne mind csak a saját kis egoizmusát táplálja, fogadja már el, hogy nekünk nem ő a világ közepe, emiatt nem MINDENÉRT haragszunk rá, sőt nem is haragszunk rá, egyszerűen nem hallottuk.

Ezen “esemény” után már csak 2x beszéltek telefonon, anyós sértettségében többet nem hívta a fiát. Nekem eddig se volt szokásom hívogatni, és a békesség érdekében ez után se fogok ezen változtatni. Ugyanis megtehetném, mert nem esik le a gyűrű a kezemről, de ha megtenném, azzal csak annyit érnék el, hogy anyós nyeregben érezné magát és még jobban próbálkozna beleszólni ebbe vagy abba. Úgyhogy maradjunk csak így, szépen távolban, nem is kell több, sőt soha nem fogom megérteni miért kell ezt az egész szart erőltetni.  Ő számomra egy IDEGEN én számára egy IDEGEN vagyok. Nekem minden vágyam, hogy békésen elférjünk egymás mellett, de nem akarok a legjobb barátnője lenni, mert ezek nem olyan dolgok amelyeket mesterségesen lehet működtetni. Ez vagy van, vagy nincs. Szándékosan nem vagyok “pofátlan” vele, de azt se fogom hagyni, hogy szurkáljon, meg piszkáljon. Úgy veszem észre, hogy a leghatásosabb ellene a távolság tartás és az időjárásról való beszélgetés, mert ha még viccből is mesélek bármit is, rögtön kiforgatja, másképp értelmezi és összevissza teóriákat gyárt belőle. Ha nem tud semmiről semmit, akkor a saját teóriáit gyártja, de arra meg mindig lehet mondani, hogy “mindenki magából indul ki”. De térjünk csak vissza az “idegenséghez”. A barátságos viselkedés és a barátság között igen nagy a különbség. És azt, hogy soha nem fogom “anyám helyett anyának nézni” őt, ezt jobban tenné, ma már most jól a fejébe vésné. Így nem látom értelmét annak sem, hogy megjátszódjam magam hogy ilyen olyan ürügyekben telefonálgassak neki és hízelegjek. Ő sem kell cserébe tegyen semmit, csak hagyjon békémet. Mert mikor oda megyünk, akár tetszik neki, akár nem, nem az ő két szép szeméért megyek. Hanem a FIA kedvéért, akinek ők a szülei, és neki fontos.

Pontosabban mióta olyan ünnep a karácsony, amit anyósék családjában is minden évben megtartanak? Megmondom én :D Pontosan ez lesz a HARMADIK ami szorosan hozzá tartozik a hagyományhoz, a “nagy ünnephez”, meg a “családi ünnep” címszó alatt van elraktározva. Hirtelen alakult, úgy abban a pillanatban mikor kiderült, hogy a fia nem lébecolva kántálni megy vagy épp otthon ül és számítógépes játékot játszik, hanem velem akarja tölteni a karácsonyt. Ekkor hirtelen felindulásból kiderült az egész, hogy ez náluk is nagy ünnep, de huszonvalahány évig jó erősen titkolták mindezt…

Tavaly 24-este a szüleimmel töltöttük, majd másnap mentünk hozzájuk. Idénre már “megkövesedett” kötelező hagyománnyá vált.  Na mindegy, kibírjuk még ezt, a következő már kissé másképp fog alakulni úgyis :D

Mikor anyóséknál jártunk, benéztünk a beteg nagymamához is. Egészen jó kedve volt, majd nekifogott viccelődni. Megkérdezte tőlem, hogy meg vagyok e elégedve anyósommal…. Mikor azt válaszoltam, hogy amilyen ritkán látjuk egymást, igen akkor nekifogott nevetni. Innen hamarosan a sógorékhoz mentünk le, a földszintre, majd nem sokkal azután lejött egy kicsit csevegni anyós is.  Meséli a lányának, hogy na nézd miket kérdezett a nagymama, majd fontosnak tartotta, hogy aláhúzza és kétszer is elmondja, hogy bár a nagymama “meny anyós”-ról beszélt, de ugye én nem vagyok a menye, csak a fia barátnője.

Hát most okoztam volna neki kétoldali szívszélhűdést? Világosítsam fel, hogy de igen? Hát majdnem hangosan felröhögtem, de végül sikerült elnyelnem és az általános jó hangulatba valahogy besimulnom.

Amit nagyon nem szeretek feléjük, hogy olyan jaj de nagy feneket kerítenek az egész ügynek.  Valahogy nem vágyok egyáltalán arra, hogy a “családba tartozzam”, hogy a menye legyek (az ő tudomása szerint), mert ezzel ők feltételezik, hogy a kapcsolati viszonyok megváltoznak, már joguk lesz beleszólni az életünkbe, meg mint olyan fel fogom legalább naponta hívni anyósomat és beszámolok erről arról. Mert már nem csak a “fia barátnője” leszek, hanem  ilyen olyan egyéb rangom fog származni belőle.

De ebből nem kérek. Nem akarok “közelebb kerülni”, nem akarok “szoros barátságot”. Maradjon meg minden szépen úgy ahogy jelenleg is van, mert jól van ez így.

:D most meg mondhatni én voltam a türelmetlen, mert anyós felajánlotta, hogy készít az útra nekünk süteményt. Nyilvánvaló, hogy nem rosszindulatból tette, hanem kedveskedni akart, ellenben már két napja ott voltunk és kezdett az agyamra menni az egész. Kissé  nyersen utasítottam vissza, hogy “hát az nem lenne okos ötlet”, mire döbbent csend következett és éreztem, hogy háááát ez mehetett volna másképp is… De már szó kimondva, ez van. Igyekeztem elmagyarázni, hogy MIÉRT nem okos ötlet, de annyit ért mint a libafing. Az maradt csak meg a fejében, hogy én éheztetem a fiát, meg nem engedem, hogy egye az anyuka süteményét. Tulajdonképpen az egész mögött annyi van, hogy el akartam kerülni a felesleges zabálást. Ugyanis az orvos előírta, hogy le kell fogyjon  a férjem. Namármost ha 3 napig ül az autóba, akkor pont nassolásra nincs szüksége ipari mennyiségben. Egy kis csoki biztos lesz, de az 10 deka és nem 3 kiló cukor, margarin, liszt meg dió keveréke. Nem plusz pár ezer kalória, nulla mozgás mellé…

Azóta ma beszéltem először telefonon. A beszélgetés három negyede kihallatszott: vigyél sapkát, vegyél meleg ruhát, öltözz fel, ha fáradt vagy pihenjél és EGYÉL. Ne éhhez, mert azt nem szabad.  De a kaja részt legalább 3x kihangsúlyozta. Meg sok sok további “életben maradáshoz fontos” utasítás… Hát igen.. vannak emberek akik soha életükbe nem fogják fel, hogy a gyerekük már nem 2 éves…

Az utolsó  hisztis viselkedése anyósnak úgy a nyár vége fele volt. Nem direkt nekünk hisztizett, mert mi nem voltunk ott, de a lányának nagyon betett. Onnan tudom, hogy áll a bál ott, hogy olyankor a sógornő naponta telefonál az öccsének és fél óra-órákat beszél erről. Csak tippünk van, hogy mi történhetett, mert végül velünk nem tudatták. Egy ismerős és emiatt kissé “riválisnak” számító baráti házaspár elmondta nekik, hogy jaj nagy az öröm feléjük, mert érkezik az unoka. Nem sokkal ezután anyós testvére jelentette be ugyanazt. Ott is esküvő meg unoka érkezése egybekötve. Mindez rettenetesen felborította anyós lelki békéjét, mivelhogy mi már néhány kijelentést tettünk arra való tekintettel, hogy mi nem fogunk esküvőzni, meg lakodalmazni.

Több napig folyt a cirkusz, ilyenkor anyós rettenetesen kötekedős lesz, vagdalkozik azzal aki épp kéznél van. Mire mi a legközelebbi hétvégén arra látogattunk, lecsendesedtek a kedélyek. A sógornőm szólta el magát… hogy “hát tudod milyenek az öregek, ilyen olyan terveik vannak, unoka… meg tudod na”… Ekkor valahogy felderengett valami, hogy talán az bökte a csőrét nagyon, hogy “lemaradt” az ő családja, hogy mi nem akarunk ebbe fejest ugrani, bezzeg mások…

Jelenleg szélcsend van. Igaz sok olyan dolog van amiről anyós nem tud. Ha nem tud, nem fáj.  Egy elég FONTOS dologról például: hogy időközben nemcsak afféle idézőjeles anyós lett, hanem rendes hivatalos papíros anyós. Mert arra a következtetésre jutottunk, hogy ha nyugodalmat akarunk ezen a jeles napon, akkor őket ki kell hagyni a buliból. Nem az én döntésem volt, nem kell szúrós szemekkel rám nézni, hanem közös döntés. Az esküvőnk napján reggeltől estig nem akartam azt hallani, hogy mit szabad és mit nem, hogy mit kell másképp csinálni meg hogyan. Hogy a frizura nem jó, a csokor nem jó, a ruha nem jó meg mittudom én mi nem jó… Így csak ketten meg két tanú elmentünk és aláírtuk a “szerződést”.  Az én szüleimnek még este elmondtuk, vigyorogva torta meg egy pezsgő kíséretébe, és örvendtek neki. Nem esett le a plafon, nem történt semmi, megettük a tortát és ezzel téma le van zárva. Hogy anyósomék mikor fogják megtudni, azt még nagy homály fedi.  Valószínűleg nem egyhamar értesülnek erről.

Szóval most szélcsend van. Ha mégis kiderül, eleve nagy háborúra számítok. Sőt azt is számításba vettük, hogy “kitagadnak a családból”. Ez van. Akkor így jártunk.

Anyóséknál mondhatunk bármit, mert úgysem ér többet mint a falaknak beszélés. Sőt, a falaknak ha beszél az ember, legalább a bölcs csendet fogja válaszolni.

Kezdjük azzal, hogy anyósék egy ideje irtó hevesen nekifogtak a lakásfelújítási munkálatoknak. Kezdetben vala a festés, majd a parketta csiszolás is beleesett, aztán a szobákat cserélték át és megkérdezték a fiúkat, hogy az ő szobájába milyen bútort akar… Mikor azt a választ kapták, hogy semmilyent, nem lakok ott, enyhén sértődöttek voltak. Aztán a folytatták a munkálatokat, a lépcsőfeljáró is elkészült, meg a korlát és végül kölcsönt vettek fel, és a pár éve vágyott ajtót is hirtelen kicserélték.  Persze még az ajtócsere következtében ki kell javítani az előszobát, de mint kiderült még hátra van a függönyök és szőnyegek lecserélése.

Végül is ez a dolog úgy van, hogy az ő házuk, azt tesznek bele amit akarnak.  Csakhogy állandó jelleggel megkérdezik a “drága gyermeket”, hogy ő mit akar, ő hogyan akarja, mert a “tiéd lesz, neked csináljuk”. Igen ám de valami n+1x megmondta nekik a “drága gyermek”, hogy oda nem fog költözni, sőt már igen sokszor azt is tudatta velük, hogy hamarosan elhagyjuk az országot is. Hogy meddig, milyen időre azt nem tudni, de egy ideig jövünk megyünk, tehát bármit is javítanak a házon, tegyék meg a saját kedvük szerint, úgy ahogy nekik jólesik.

Erre ajtócsere… Anyós valami cifra, tarka üveges, kerekített akármit akart, de a zsebe nem engedte meg csak a legegyszerűbb vonalakat. Természetesen elmesélte, hogy milyent szeretett volna, mire a fia rávágta, hogy még szerencse, az nem is való lakásba, hadd maradjon a templomokba a színes üveges giccs. Persze ettől anyós nagyon megkönnyebbült: na ha neked tetszik, akkor minden rendben van, mert ugye fiam “neked csináljuk”.

Aztán amikor egyszer tegyem fel sor kerül (ha sor kerül), hogy a fia felhasználja saját magának azt a lakást, mert mondjuk az öregek meghalnak, a nővére lesz az első aki nekifog majd hisztizni, meg szentimentáliskodni, hogy de hát nem adhatod el, mert az öregek építették és készítették NEKED…. Persze ez csak abban az esetben fog megtörténni, ha előtte ki nem tagadják a családból. Amire igencsak komoly esély van :D

Hogy miért, az hamarosan következik…

Hogy sokan nagyon hüledeznek, amikor biza nyíltan kijelentem, hogy nem kedvelem anyósom. Ez egyáltalán nem titok, és az sem, hogy ő sem bír engem kimondottan. Lehet, hogy valami kendős bárgyú kislibával jobban értekezett volna, mert annak tud dirigálni, de nekem garantáltan nem fog és ezt nagyon nehezen viseli. Főleg, hogy a családban ő a “nagyfőnök”, elképzelése szerint mindenkinek úgy kéne ugrálnia ahogyan ő tapsol és ha nem történik ez meg, akkor sértettséggel, durcával és egyéb gyerekes hülyeséggel reagálja le a dolgokat.

Csakhogy már említettem nem egyszer… nem értem mire jó az a sok álszenteskedés és megjátszás? Elvégre és utóvégre 2 felnőtt ember “kötelező”  kapcsolata ez, amelyet egyik sem választ. Miért kéne ez instant barátság meg hatalmas nagy odaadás legyen? Miért kéne anyósom oly nagyon szeressen engem és viszont? Nem kell szeressen, van neki gyereke, szeresse őt. Engem meg nyugodtan békén hagyhat, mindenféle kötekedés nélkül. Ha meg ezt képes lenne megtenni, nekem sem esne nehezemre, hogy ott tartózkodásunk alkalmával ellegyek szépen a sarokba mosolyogva magamban békésen.  Ráadásul generációs különbségek is vannak. Még ha egyezne is a szó, akkor sem fog, hiszen ő másként látja a dolgokat én meg másként. Persze tolerancia nevű izével lehetne együtt élni békésen, de ahhoz mindkét félnek kéne legyen ebből. Miután meg egyszer kétszer letapossák az ember lábát, úgy, hogy még nem is ismerik,  csak mert “ellenség”, mert “ellopta a fiamat”, akkor előbb utóbb a visszataposás lesz a vége, és akkor ne sírjon senki, hogy fáj.

Volt más anyós jelöltem. És bár majdnem anyósommal sem voltam kimondottan puszi pajtás, de sokkal jobban toleráltuk egymást. Igaz ő nem osztogatta hakra bakra az utasításokat, parancsoló módban. Néha adott tanácsot ebben abban, de egyáltalán nem volt rajta érezhető a “felsőbbrendűség”. És főleg főzés terén gyakran kérdeztem én is. Végül nem tőle tanultam meg főzni, de egy dolgot mégis ellestem tőle: kaja után rögtön elmosogatni.

Na de visszatérve… nem értem miért olyan fontos megtartani a nagy látszatot. Hiszen kilométerekről látszik, a savanyú mosoly mindkét szereplő arcán, mégis tegyük a szépet, mert úgy illik. Szólítsuk “mamának” anyóst, hadd lássa ország világ, mennyire nagyon jó barátnők vagyunk… Na én nem titkolom, hogy mi nem vagyunk jó barátnők. És ha soha többet nem látnám, akkor sem sírnák… Ő sem kell megjátssza, hogy “mennyire szeret”, mikor tudom, hogy egy pohár vízben is megfojtana.  Lehet sajnálja rám a vizet….

Ismét arra jártunk és természetesen tele a tarsoly a friss és meleg anyós féle aranyköpésekkel! Egyik nagyon határozott kijelentése az volt, hogy őt nem érdekli, mit csinál 35 éves koráig a fia, felőle szálljon “virágról virágra”, de 35 évesen ő megnősíti a fiát és kész. Hát nem bírtam ki és megkérdeztem, hogy attól a perctől kezdve, hogy annyit jelent, hogy az ember önként hajtja a fejét az igába, nem kényszer által, mégis hogyan fogja megvalósítani ezt a “megnősítem” részt? Elcipeli az anyakönyvvezetőhöz a fiát meg a feleség jelöltet, mindkettőre ráparancsol, hogy itt aláírni?  Hát kénytelen volt kitérni a válasz elől és finoman mondva azt hiszem megint szereztem egy “bestia nő!!!” pontot magamnak :)))

Az is kiderült, hogy a fia az egy földre szállt angyal volt, természetesen abban az időben keresendő az angyalisága amikor én még nem voltam képbe… Majdhogy nem azt vágta a fejemhez, hogy a fiával valami szerelmi bájitalokat itatok, mondjuk így direktbe nem merte kimondani, de nagyon hangoztatta, hogy “nem volt ilyen a fia”… és ő tudja hogy mitől “ment el az esze”. a “fehér hajat csinálsz a fiamnak” már eleve a lightos kifejezések közé sorolom, azt sejtem, hogy viccnek szánta, de ekkor megjegyeztem, hogy áááá nem csak fehér hajat, de kopaszodik is!!!

Az esküvőnk témája  is feszegetve volt (ismét, sokadszorra) . Csakhogy mindennek van egy határa és mikor már kezd unalmassá válni ugyanaz a lemez, akkor váltani kell.  És váltottunk is. Mind a ketten egyszerre kezdtük szapulni a házasság intézményét, hogy hát az csak egy üzlet, mi a fenének kösse össze az életét két ember, amikor úgyis válás lesz a vége, maradunk inkább barátok, aztán majd mindenikünk felhajt valami fiatalabbat és így tovább… Hiába na, nem kell olyan kérdéseket feszegetni, ahol nem tetszik a válasz…

Amúgy ezeket az apróságokat eltekintve kellemesnek volt mondható a hétvége…

Sokszor hallani/olvasni itt ott ezt a mondatot és ettől becs szóra égnek áll a hajam. Márpedig hogy hogy “szült egy férjet” vagy “szült egy feleséget” neked és ezért örökkön örökké hálával kéne tartozni neki??? MIÉRT? Elsősorban úgy tudom, hogy mindenki a saját örömére szül, azért mert “ez az élet rendje”, mert szeretne gyereket… Még soha senkit nem hallottam olyan indokkal nekiállni gyereket szülni, mert “majd valakinek jó férje, felesége lesz”. Az anyós problémák környékén meg jó lenne szépen körülnézni… sok esetben ha az anyós akár csak félig is belátná, hogy a “drága kicsi gyermeke” már FELNŐTT és mint olyan döntési joggal rendelkezik, már eleve a problémák háromnegyede nem létezne. Ezek azok az anyósok  nem “szülték a férjet/feleséget” senkinek, hanem 100% szeretnék megtartani maguknak a gyereket és ezért úgy tekintenek a gyerekük párjára mint aki “elvette tőlük” az ő drága kincsüket…

Szóval ez az érv, hogy “szült neked” ez nagyon nagyon sántít…. Magának szült… épp ezért veszi rossz néven ha valaki “elvette tőle”.

Na ide is eljutottunk… úszni látszik a “vagyon”.

Ott jártunk a minap és bár vagy két hete voltunk utoljára, képesek voltunk paraszt módra pünkösd alkalmából nem menni. Ihaj… Az is tök vicces, hogy az utóbbi harminc évben a pünkösd annyival különbözött egy átlagos hétvégétől, hogy töltött káposzta volt ebédre és desszertnek sütemény, esetleg koccintottak egyet és kész. Újabban meg igencsak fontos “családi ünnep” lett..Amiért természetesen dorgálás jár, ha nem voltunk jelen. Na de rá két napra meglátogattuk őket, ugyanis orvosi vizitre kellett menni a közeli városkába. Így kedden délbe orvoshoz mentünk, majd onnan hozzájuk.

Ahogy beléptünk az ajtón sorba jöttek a szemrehányások, hogy “bezzeg ti csak akkor jöttök ha nektek kell valami”, és természetesen csak úgy, látogatóba nem megyünk soha. Persze ez nem igaz, de hát valamit kell mondani, mert milyen is lenne, “jaj de örvendek, hogy itt vagy fiam”-al kezdeni…

Olyan fél óra beszélgetés után szó terelődik a házra. Amit egy ideje anyósék fényeznek, meg sikálnak, meg szépítenek, nem tudni mire a nagy készülődés. És természetesen következik a vélemény kikérése, hogy szerintünk (mintha nekem bármi közöm is lenne hozzá) mit tegyenek a folyosóra, illetve a lépcsőkre milyen burkolat kerüljön. Mert “úgyis neked marad fiam”, “nem magamnak csinálom, hanem neked”…

Kb itt kezdett anyós ismét olyan vizekre evezni, amibe aztán majdnem belefordult ő maga… Mert afelől kezdett érdeklődni, hogy a fia fogja e majd gondozni, ha beteg és öreg lesz. Mert biza ő annak adja a “vagyont” aki majd gondozza. Természetesen nagyon nem tetszett neki a válasz amit kapott: NEM LESZEK ITT, nem foglak tudni gondozni, és úgy helyes, hogy annak add a vagyont akinek akarod. Ettől majdnem prüszkölni kezdett, majd gyorsan elterelte a témát… valószínűleg elvárta volna, hogy “persze anyukám, majd ide fogok költözni és egész nap lesem a kívánságod” választ kapja…

Szóval így állunk… hiába voltam olyan szemfüles menyecske, hogy kinéztem magamnak az emeletes házat, fújhatom a nyomát, mert anyós feltételekhez köti a dolgokat. Igazán verhetem a fejemet a falba, lehettem volna még szemfülesebb és egy olyan gazdag csávót kerítsek, akinek eleve van 2-3 házvezetőnője a mama jobbkezeként, 2 kertész és három sofőr bal kézre…