Anyós sztorik

A templomos “én is vagyok valaki” eset után egy ideig nem esett szó a vallási részéről a dolognak. Ellenben egyszer csak egy családi barátjuk esküvőjére voltunk hivatalosak. Lévén, hogy már valamennyire én is “családtag”, én is mentem az esküvőre. Persze beleadtam apait anyait, ne hozzak szégyent a családra, ruhát varrattam, fodrászhoz mentem, manikűr, pedikűr, kozmetikus volt előtte, legyek a legszebb szép. Tény, hogy én is alig ismertem magamra az cifra kontyos frizurámmal, na meg a ruha sem olyan amit mindennap hordok…

A templomban véletlen úgy kerültünk, hogy bal oldalamon a kedvesem foglalt helyet, jobb oldalon meg az unokaöccse. Mellette anyós. Ezzel eddig minden rendben volt. Az esküvő is elég vicces volt, ugyanis a menyasszony egy vak hangot nem értett az egész esküvői ceremóniából lévén született amerikai. A ceremóniát végig csinálta mert a férjének és a férje családjának fontos volt, neki meg érdekes. De egész ceremónia alatt látszott egy fura értetlen mosoly, amint hókuszpókuszoltak előtte idegen nyelven, füstölőt lobogtattak, kereszteket csókolgattak. Erről elbeszélgettem a menyecskével pár nappal az esküvő után és jót nevettünk azon ahogy elmesélte, hogyan is érzett az egész alatt.

Ortodox szokás szerint, a ceremónia végén valami szalaggal megkötik a menyasszonyt, vőlegényt illetve a násznagyokat, és az oltárt megkerülik azt hiszem 3x, miközben szentképeket meg kereszteket kell megcsókolni, és keresztet vetni n+1x.

Mosolyogva néztem a “bandát” amint ezt játszották, amikor sejtelmesen hozzám fordult anyós: “na nézzed csak, mert téged is így fognak majd forgatni az oltár körül”.  Látni kellett volna azt az értetlen képet amit vágtam. Mert azonnal tágra meredt szemekkel néztem rá, és rávágtam vigyorogva, hogy “engem aztán nem”. Nagyon furán nézhettem ki, mivel anyós arckifejezése is azonnal megváltozott, átment masszív döbbenetbe. Nem számított erre a válaszra, mert ugye ő meg van szokva azzal, hogy semmit nem mondanak egyenesen a szemébe…

A válasz részemről az kellett volna legyen, hogy “persze, természetesen, hogyne hogyne”, nem pedig ilyen pimasz nem.

Érdekes, mert nem voltam kimondottan szemtelen, nem küldtem senkit melegebb éghajlatra, hanem egyszerűen megmondtam, ilyenbe nem akarok és nem fogok részt venni, mégis az egész esküvő ideje alatt szúrós szemekben volt részem, sőt a lánya meg a sógora is meg akart győzni, hogy de hát hogy is mondhatok ilyent. Adott pillanatban a sógora azzal kezdett piszkálni minket, főleg a kedvesemet, hogy “milyen férfi ő”  ha én kijelentem, hogy nem lesz templomi esküvőnk és akkor nem lesz. Mert kérem neki az asztalra kéne csapnia, hogy DE IGEN és neked kuss…

Valahol szomorú azonban, hogy a nagy “harcaikban”, elfelejtik a kedvesemet megkérdezni, hogy Te ehhez mit szólsz? Te szeretnél templomi esküvőt? Nem, ide már nem jutnak el, csak oda, hogy ha én ellene  vagyok, akkor neki kutya kötelessége velem felvenni a harcot, ezáltal megmutatva ki az úr a házban.

A történetnek még nincs vége. Miután hazamentünk az esküvőről, egy éjszakát még ott aludtunk anyóséknál. Este ismét felhozta a témát: “mi bajom van nekem a hagyományos esküvőkkel”…

Mi bajom? Nekem semmi. Csak teljesen feleslegesnek érzem. A kedvesem is. És ha már így van,engedtessék meg, hogy legalább elmondhassuk a véleményünket a dologról. Talán ha azzal jöttek volna, hogy nekik fontos lenne, és szeretetből az ember végigmegy ezen a tortúrán is.. Azonban ők nem így közelítik meg a dolgokat. Szerintük az ember kutya kötelessége végigcsinálni mindezt, mert így van a hagyomány, mert mit mondanak mások. Na meg, főként, hogy úgy legyen ahogy ők megmondták, hogy lennie kell.

A vicces meg… hogy az anyja és az apja SEM kimondottan vallásos, sőt… templomba meg csak akkor járnak, amikor keresztelő, esküvő van. Most hirtelen nagyon vallásosak lettek vagy mi???

Ahhoz még nem tudom mit fognak szólni, hogy a gyerekeket sem akarjuk megkeresztelni. Majd felnő és eldönti ő.