Anyós sztorik

Köszönjük a következő anyós sztorit N.M.-nek. (neveket nem közölünk, hiszen nem az a lényeg, kinek az anyósa):

“Először is köszönöm, hogy leírhatom, ami bánt. Van kinek (szerencsére) elmondanom a búmat, de azért ez hiányzott. Az én anyósommal jó volt a viszonyom, amíg meg nem született a gyerek. Igaz, addig nem igen volt mibe beleszólni. De például már sejteni lehetett a dolgokat abból, hogy az utolsó 2 hétben ( még terhesen)  napi szinten kellett neki hazudnom valamit, mert mindenáron átakart jönni reggel 6-tól őrizni engem, nehogy megszüljek?! Én mindennap 3x jártam NST-re, mert nem értette meg, hogy ha átjön hajnalba, akkor nyílván nem fogok édesdeden alukálni, amíg ő néz engem, vagy mi! Szóval nem mondom, hogy nem tett értünk sokat, de túl sokat. Az első hetekben minden nap átjött, reggel 6-ra akart, de elértem, hogy csak 9-re, és addig maradt, amíg a férjem haza nem jött a munkából. Ez este 6-kor volt. És néha még tovább.  A gyereknek be volt vérezve a szeme a nehéz szülés miatt, ő persze nem hitt az orvosoknak, hanem betelefonált a tv-doktorba, mert az látatlanul jobban látja és kihozták, hogy clamidiás vagyok.  2 héttel a szülés után, elakart küldeni nőgyógyászhoz, a gyereket meg szemultrahangra. És amikor nem mentem megsértődött.  Persze az anyámat utálja a puszta léte miatt. Anyósomnak első unoka, így ki akarta sajátítani. Minden alakalommal eljött velünk az orvoshoz és tulajdonképpen mindenhová, de amikor egyszer az anyám jött velünk úgy megsértődött, hogy elhordta anyámat mindennek, majd  amikor kérdőre vontuk, hogy mire fel, azt mondta,  azért haragszik anyámra, mert azt mondta rá, hogy ő csúnya és a gyerek is az.  Hol is vagyunk, az oviban? Legalább olyan hazugságot talált volna ki, ami hihető! Vagy bevallotta volna, hogy féltékeny. Ez felnőttes lett volna legalább. Persze mindig csak akkor szól be, ha a férjem nem hallja, így nincs bizonyítékom ellene. Ő csak akkor mutatja meg az igazi arcát, ha mások nem látják, de mivel össze voltunk zárva hetekig kijött belőle olykor előttem is.  Szóval ez van. Ő egy érzékeny alkat és ha rákérdezel, hogy miért genyózik veled sír, mert őt bántják. Rengeteget tudnék sztorizni, de felesleges. A férjem leszarja, mert nem őt cseszteti a gyerekkel, hanem engem. Szóval így élünk egy szép nagy családban, ahol olyan kreatívnak kell lenni anyós lerázó dumával, mint egy politikusnak. Gyes után elmehetnél színésznek. Mert a szemébe nem utálom. De amikor a 42. pólócskát veszi a gyereknek nekünk meg tápszerre és pelenkára sincs sokszor, akkor is örülünk, mert az még pont kell. Olyan mennyiségben veszi a felesleges dolgokat, hogy nem igaz, már nem férünk el tőle de a legrosszabb, hogy az egész család azt hiszi, milyen áldozatokat  hoz értünk, pedig nem. Ha hasznos dolgokat venne, akkor igen. De a rengetek kacat minek?  Bevallom még a végén, hogy azért félek a második gyerektől, mert akkor mi lenne? Átköltözne és még az elsőt is magához venné, hogy segítsen?  Nem várok a férjemtől semmi drasztikusat, de ő vajon mit szólna hozzá, ha az anyám mindenhová elkísérné, és tanácsot is osztana? Vagy mit csinálna, ha az anyám felhívná és megkérdezné, hogy mivel védekezik? Szóval nekünk nőknek kell ezeket a dolgokat elviselni, mert velünk van a gyerek.  A férjeknek erről fogalmuk sincs!”

N.M.