Anyós sztorik

Mikor anyóséknál jártunk, benéztünk a beteg nagymamához is. Egészen jó kedve volt, majd nekifogott viccelődni. Megkérdezte tőlem, hogy meg vagyok e elégedve anyósommal…. Mikor azt válaszoltam, hogy amilyen ritkán látjuk egymást, igen akkor nekifogott nevetni. Innen hamarosan a sógorékhoz mentünk le, a földszintre, majd nem sokkal azután lejött egy kicsit csevegni anyós is.  Meséli a lányának, hogy na nézd miket kérdezett a nagymama, majd fontosnak tartotta, hogy aláhúzza és kétszer is elmondja, hogy bár a nagymama “meny anyós”-ról beszélt, de ugye én nem vagyok a menye, csak a fia barátnője.

Hát most okoztam volna neki kétoldali szívszélhűdést? Világosítsam fel, hogy de igen? Hát majdnem hangosan felröhögtem, de végül sikerült elnyelnem és az általános jó hangulatba valahogy besimulnom.

Amit nagyon nem szeretek feléjük, hogy olyan jaj de nagy feneket kerítenek az egész ügynek.  Valahogy nem vágyok egyáltalán arra, hogy a “családba tartozzam”, hogy a menye legyek (az ő tudomása szerint), mert ezzel ők feltételezik, hogy a kapcsolati viszonyok megváltoznak, már joguk lesz beleszólni az életünkbe, meg mint olyan fel fogom legalább naponta hívni anyósomat és beszámolok erről arról. Mert már nem csak a “fia barátnője” leszek, hanem  ilyen olyan egyéb rangom fog származni belőle.

De ebből nem kérek. Nem akarok “közelebb kerülni”, nem akarok “szoros barátságot”. Maradjon meg minden szépen úgy ahogy jelenleg is van, mert jól van ez így.